Itt a 2. fejezet! Örülnék, ha írnátok véleményt...:)
2. Valami új kezdete
Zihálva ültem fel az ágyamban. Már megint ugyanaz az álom! Határozottan idegesíteni kezdett. Eleinte még nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, de most, mikor már több, mint ötödszörre álmodtam ugyanazt, nem tudtam csak úgy elsiklani felette.
Az egész pár hete kezdődött, mikor először jelent meg álmaimban a fiú. Mindig ugyanúgy indult, és ugyanúgy fejeződött is be az álomkép. Az előbb említett személy és én egy réten tartózkodtunk. Beszélgettünk, de nem hallottam, miről. Mintha süket lettem volna, csak egy kép volt, bármiféle hang nélkül.
Aztán a fiú gyengéden magához húzott, és megcsókolt. Egy lágy, női hang pedig csak ennyit suttogott: „Légy boldog vele!”
Minden alkalommal, az ébredés után értetlenség fogott el. Előfordul ugyan, hogy az emberek valamit többször is álmodnak – de akkor sem pontosan ugyanazt, ráadásul több, mint ötször! Hiába próbáltam megfejteni, vajon mi az oka ennek, sosem tudtam rájönni. Már valami természetfeletti dologra kezdtem gyanakodni, hiszen ha én is az vagyok, az álmaim miért nem lehetnének azok?
Az éjjeliszekrényen álló kis órámra pillantottam – 6 óra 20 percet jelzett a készülék. Tehát még van negyven percem a felkelésig.
Tudtam, hogy úgysem lennék képes újra elaludni – ezek után az álmok után mindig zaklatottan feküdtem az ágyamban, és sosem jött álom a szememre.
Ám most nem igazán törődtem ezzel, sokkal inkább az érdekelt, vajon hogyan fog telni a mai napom. Imádtam emberekkel ismerkedni, de ez a képességem miatt nem ment egykönnyen. Szomorúan felsóhajtottam. Miért van az, hogy én képtelen vagyok a pozitív oldalát használni az erőmnek? Anyuéknak persze működik. Ismét felsóhajtottam, majd az oldalamra fordultam. Behunytam a szemeimet, és eltűnődtem, vajon milyen az itteni iskola. Ez az első költözésem, sosem kellett beilleszkednem. Kivéve persze a középiskolát, de ott senki sem ismeri a másikat, így nem is érzi magát az új tanuló szerepében.
Bár egyszer már elköltöztem, de arra nem emlékszem. Kicsi voltam még, nem lehettem több három évesnél. Akkor hoztak el anyuék az árvaházból, hogy a hozzám hasonlóakkal éljek.
Utáltam, hogy nem vagyok normális. Ember vagyok, de mégsem. Természetfeletti képességgel rendelkező ember. És az nem ugyanaz.
Persze, a külső szemlélőnek úgy tűnt, mintha minden rendben lenne velem. Egy tizenhét éves lány, hosszú barna hajjal, és csokoládébarna szemmel. Teljesen átlagos.
Szomorúan bámultam kifelé az ablakon. Az időjárás is a hangulatomat tükrözte. Komor színű felhők borították az éget tömött sorokban, az eső meg csak úgy ömlött, mintha dézsából öntenék.
Reméltem, hogy már egy jó idő eltelt, bár erre nem sok valószínűséget láttam. Nem volt semmi kedvem feküdni az ágyban, és rosszabbnál rosszabb gondolatokkal terhelni az agyamat. Bárcsak előre tudnám tekerni az időt, meg vissza. Akkor sok mindent rendbe hozhatnék, amit nem akartam megtenni…
Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, de nem jártam sikerrel. Az agyam minden szegletébe belemászott, hogy aztán kárörvendve élvezze az önvádaskodásomat. Anyu szerint nem tehettem róla, apunak egy kicsit eltért ettől a véleménye, de ő is azt az álláspontot foglalta, hogy inkább nem miattam történt, ami történt.
De én ezt teljesen másképp láttam. Ha valamivel jobban vigyáztam volna, akkor eggyel több ember élne ezen a Földön. Annyira szeleburdi tudok lenni! Ha egy kicsit megfontoltabb, nyugodtabb személyiség lennék, talán meg sem történt volna.
Lehet, hogy ez egy kitűnő alkalom arra, hogy mindent újra kezdjek. Igen, erre fogom felhasználni ezt az esőtől tocsogó kisvárost. Új életet fogok kezdeni.
Az apró, piros számok már 6 óra 45 percet jeleztek. Hétkor kelés ide, vagy oda, úgy döntöttem, most fogok felkelni. Nem sokra mennék azzal, ha ágyban maradnék.
Kissé bizonytalan léptekkel indultam a fürdő felé – tagjaim elgémberedtek a fekvésben. Nagyokat nyújtózva álltam a zuhany alá, élveztem, ahogy a forró víz átmelegíti a bőrömet.
A fennmaradt időt saját magamra használom fel, döntöttem el. Gondosan kiválasztottam a felvenni kívánt ruhadarabokat, amihez néhány kiegészítőt is társítottam. Rendbe hoztam a hajamat, majd úgy döntöttem, „ellopom” anyu hajvasalóját, végül egy újfajta sminkkel koronáztam a reggeli készülődést.
Új külső, új élet – gondoltam magamban. Amúgy is szerettem a ruhákat, és egy ruhabolond anyuka mellett nem nehéz divatőrültté válni.
Már fél nyolc körül járt az idő, mikor lementem reggelizni.
- De csinos itt valaki. – dicsért meg anyu, széles mosollyal az arcán.
- Tudod, új élet, új külső. – magyaráztam.
Értetlenül nézett rám.
- Új élet? Miért akarsz új életet kezdeni, kicsim? – kérdezte, de tudtam, félig-meddig sejti, mivel áll kapcsolatban a dolog.
- Tudod te azt jól. – sóhajtottam.
Anyu közelebb jött hozzám, és átölelt.
- Elvégre miattam is kellett elköltözni. – folytattam.
- Jaj, kincsem, ne kezdd ezt újra. Gyere, mindjárt kész a reggeli. – húzott az asztal felé.
Valóban, tojásrántotta illata keveredett a helyiségben. Kétségkívül apu készíti éppen. Nincs túl nagy főzőtudománya, de a rántottát tényleg jól csinálja, így mindig rá hárul annak elkészítése.
Hamarosan reggelihez ültünk mind a hárman. Eleinte szótlanul ettük az ételt, majd apu törte meg a csendet.
- Na, kíváncsi vagy, vajon milyen lesz az új iskola és a közösség? – érdeklődött.
- Aha. – motyogtam két harapás közben. Tényleg érdekelt, nem tűnt túl mozgalmasnak ez a kisváros, így attól tartottam, talán a lakói is elég unalmasak lehetnek, ami nem igazán fér össze az én pörgős életmódommal.
- Meglátod, beilleszkedsz majd. – bátorított mosolyogva anyu.
- Remélem, igazad lesz, és nem csinálok semmi hülyeséget. – sóhajtottam.
- Egy kicsit több odafigyelés, és menni fog! Ügyes lány vagy te, csak egy kissé szétszórt és szeleburdi. – mondta apu némi szigorral a hangjában.
Reggeli után elköszöntem a szüleimtől, majd elindultam a suliba. Beszálltam a vajszínű kocsimba, elindítottam a motort, ami halk berregéssel beindult. Szerencsére viszonylag közel volt hozzánk az iskola, így hamar odaértem. Még úgy egy negyed órám maradt a becsengetésig. Szememmel a Tanulmányi iroda feliratot kerestem, de nem telt bele sok idő, mire megtaláltam, hiszen az egyik épületen nagy betűkkel hirdette, hogy oda kéne mennem. Elindultam abba az irányába, remélve, hogy tűrhető órarendet szánt nekem a sors. Persze minden szempár rám szegeződött. Nem voltam zavarban, mert szerettem a középpontban lenni, ám ezt a tulajdonságomat igyekeztem elnyomni, hiszen a képességemmel nem igazán tehettem meg ezt.
Ettől függetlenül érdeklődve figyeltem leendő osztály- és iskolatársaim arcát. Átlagos lányok és fiúk sokasága. Reméltem, megtalálom velük a közös hangot.
Hirtelen megpillantottam egy ismerős arcot, a tüdőmben pedig bennakadt a levegő. A fiú is szemmel láthatóan meglepődött, majd fájdalmas arckifejezés vette át a helyét.
Döbbenten bámultam az aranybarna szempárba, amilyet sosem láttam ezelőtt. Kivéve egy helyen. Az álmaimban.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése