Itt a 2. fejezet! Örülnék, ha írnátok véleményt...:)
2. Valami új kezdete
Zihálva ültem fel az ágyamban. Már megint ugyanaz az álom! Határozottan idegesíteni kezdett. Eleinte még nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, de most, mikor már több, mint ötödszörre álmodtam ugyanazt, nem tudtam csak úgy elsiklani felette.
Az egész pár hete kezdődött, mikor először jelent meg álmaimban a fiú. Mindig ugyanúgy indult, és ugyanúgy fejeződött is be az álomkép. Az előbb említett személy és én egy réten tartózkodtunk. Beszélgettünk, de nem hallottam, miről. Mintha süket lettem volna, csak egy kép volt, bármiféle hang nélkül.
Aztán a fiú gyengéden magához húzott, és megcsókolt. Egy lágy, női hang pedig csak ennyit suttogott: „Légy boldog vele!”
Minden alkalommal, az ébredés után értetlenség fogott el. Előfordul ugyan, hogy az emberek valamit többször is álmodnak – de akkor sem pontosan ugyanazt, ráadásul több, mint ötször! Hiába próbáltam megfejteni, vajon mi az oka ennek, sosem tudtam rájönni. Már valami természetfeletti dologra kezdtem gyanakodni, hiszen ha én is az vagyok, az álmaim miért nem lehetnének azok?
Az éjjeliszekrényen álló kis órámra pillantottam – 6 óra 20 percet jelzett a készülék. Tehát még van negyven percem a felkelésig.
Tudtam, hogy úgysem lennék képes újra elaludni – ezek után az álmok után mindig zaklatottan feküdtem az ágyamban, és sosem jött álom a szememre.
Ám most nem igazán törődtem ezzel, sokkal inkább az érdekelt, vajon hogyan fog telni a mai napom. Imádtam emberekkel ismerkedni, de ez a képességem miatt nem ment egykönnyen. Szomorúan felsóhajtottam. Miért van az, hogy én képtelen vagyok a pozitív oldalát használni az erőmnek? Anyuéknak persze működik. Ismét felsóhajtottam, majd az oldalamra fordultam. Behunytam a szemeimet, és eltűnődtem, vajon milyen az itteni iskola. Ez az első költözésem, sosem kellett beilleszkednem. Kivéve persze a középiskolát, de ott senki sem ismeri a másikat, így nem is érzi magát az új tanuló szerepében.
Bár egyszer már elköltöztem, de arra nem emlékszem. Kicsi voltam még, nem lehettem több három évesnél. Akkor hoztak el anyuék az árvaházból, hogy a hozzám hasonlóakkal éljek.
Utáltam, hogy nem vagyok normális. Ember vagyok, de mégsem. Természetfeletti képességgel rendelkező ember. És az nem ugyanaz.
Persze, a külső szemlélőnek úgy tűnt, mintha minden rendben lenne velem. Egy tizenhét éves lány, hosszú barna hajjal, és csokoládébarna szemmel. Teljesen átlagos.
Szomorúan bámultam kifelé az ablakon. Az időjárás is a hangulatomat tükrözte. Komor színű felhők borították az éget tömött sorokban, az eső meg csak úgy ömlött, mintha dézsából öntenék.
Reméltem, hogy már egy jó idő eltelt, bár erre nem sok valószínűséget láttam. Nem volt semmi kedvem feküdni az ágyban, és rosszabbnál rosszabb gondolatokkal terhelni az agyamat. Bárcsak előre tudnám tekerni az időt, meg vissza. Akkor sok mindent rendbe hozhatnék, amit nem akartam megtenni…
Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, de nem jártam sikerrel. Az agyam minden szegletébe belemászott, hogy aztán kárörvendve élvezze az önvádaskodásomat. Anyu szerint nem tehettem róla, apunak egy kicsit eltért ettől a véleménye, de ő is azt az álláspontot foglalta, hogy inkább nem miattam történt, ami történt.
De én ezt teljesen másképp láttam. Ha valamivel jobban vigyáztam volna, akkor eggyel több ember élne ezen a Földön. Annyira szeleburdi tudok lenni! Ha egy kicsit megfontoltabb, nyugodtabb személyiség lennék, talán meg sem történt volna.
Lehet, hogy ez egy kitűnő alkalom arra, hogy mindent újra kezdjek. Igen, erre fogom felhasználni ezt az esőtől tocsogó kisvárost. Új életet fogok kezdeni.
Az apró, piros számok már 6 óra 45 percet jeleztek. Hétkor kelés ide, vagy oda, úgy döntöttem, most fogok felkelni. Nem sokra mennék azzal, ha ágyban maradnék.
Kissé bizonytalan léptekkel indultam a fürdő felé – tagjaim elgémberedtek a fekvésben. Nagyokat nyújtózva álltam a zuhany alá, élveztem, ahogy a forró víz átmelegíti a bőrömet.
A fennmaradt időt saját magamra használom fel, döntöttem el. Gondosan kiválasztottam a felvenni kívánt ruhadarabokat, amihez néhány kiegészítőt is társítottam. Rendbe hoztam a hajamat, majd úgy döntöttem, „ellopom” anyu hajvasalóját, végül egy újfajta sminkkel koronáztam a reggeli készülődést.
Új külső, új élet – gondoltam magamban. Amúgy is szerettem a ruhákat, és egy ruhabolond anyuka mellett nem nehéz divatőrültté válni.
Már fél nyolc körül járt az idő, mikor lementem reggelizni.
- De csinos itt valaki. – dicsért meg anyu, széles mosollyal az arcán.
- Tudod, új élet, új külső. – magyaráztam.
Értetlenül nézett rám.
- Új élet? Miért akarsz új életet kezdeni, kicsim? – kérdezte, de tudtam, félig-meddig sejti, mivel áll kapcsolatban a dolog.
- Tudod te azt jól. – sóhajtottam.
Anyu közelebb jött hozzám, és átölelt.
- Elvégre miattam is kellett elköltözni. – folytattam.
- Jaj, kincsem, ne kezdd ezt újra. Gyere, mindjárt kész a reggeli. – húzott az asztal felé.
Valóban, tojásrántotta illata keveredett a helyiségben. Kétségkívül apu készíti éppen. Nincs túl nagy főzőtudománya, de a rántottát tényleg jól csinálja, így mindig rá hárul annak elkészítése.
Hamarosan reggelihez ültünk mind a hárman. Eleinte szótlanul ettük az ételt, majd apu törte meg a csendet.
- Na, kíváncsi vagy, vajon milyen lesz az új iskola és a közösség? – érdeklődött.
- Aha. – motyogtam két harapás közben. Tényleg érdekelt, nem tűnt túl mozgalmasnak ez a kisváros, így attól tartottam, talán a lakói is elég unalmasak lehetnek, ami nem igazán fér össze az én pörgős életmódommal.
- Meglátod, beilleszkedsz majd. – bátorított mosolyogva anyu.
- Remélem, igazad lesz, és nem csinálok semmi hülyeséget. – sóhajtottam.
- Egy kicsit több odafigyelés, és menni fog! Ügyes lány vagy te, csak egy kissé szétszórt és szeleburdi. – mondta apu némi szigorral a hangjában.
Reggeli után elköszöntem a szüleimtől, majd elindultam a suliba. Beszálltam a vajszínű kocsimba, elindítottam a motort, ami halk berregéssel beindult. Szerencsére viszonylag közel volt hozzánk az iskola, így hamar odaértem. Még úgy egy negyed órám maradt a becsengetésig. Szememmel a Tanulmányi iroda feliratot kerestem, de nem telt bele sok idő, mire megtaláltam, hiszen az egyik épületen nagy betűkkel hirdette, hogy oda kéne mennem. Elindultam abba az irányába, remélve, hogy tűrhető órarendet szánt nekem a sors. Persze minden szempár rám szegeződött. Nem voltam zavarban, mert szerettem a középpontban lenni, ám ezt a tulajdonságomat igyekeztem elnyomni, hiszen a képességemmel nem igazán tehettem meg ezt.
Ettől függetlenül érdeklődve figyeltem leendő osztály- és iskolatársaim arcát. Átlagos lányok és fiúk sokasága. Reméltem, megtalálom velük a közös hangot.
Hirtelen megpillantottam egy ismerős arcot, a tüdőmben pedig bennakadt a levegő. A fiú is szemmel láthatóan meglepődött, majd fájdalmas arckifejezés vette át a helyét.
Döbbenten bámultam az aranybarna szempárba, amilyet sosem láttam ezelőtt. Kivéve egy helyen. Az álmaimban.
2010. május 24., hétfő
2010. május 22., szombat
Hasonmás a múltból - 1. fejezet
Jó hosszúra sikerült. :) Kissé depis, de majd felgyorsulnak az események. Várom a hsz-eket! :)
(A történet majd Stella szemszögéből fog játszódni, de mivel itt még nincs jelen, nem tudtam úgy írni)
1. Fájdalmas zongoraszó
Edward elmerengve ült fekete bőrkanapéján. Gondolatai nem voltak túl vidámak – hogyan is lehettek volna azok?! Már többször próbált gyáván elmenekülni az emlékek elől, de képtelen volt rá. Először is, vámpír volt – márpedig az ő fajtájának a memóriája igen jónak mondható. Minden egyes másodperc bele volt vésve az agyába, amit a lánnyal töltött, hogy fájdalmasan előbukkanjak, újra meg újra szenvedést okozva neki.
Aztán ott voltak a családtagjai – mindannyiuk gondolata akarva, akaratlan Bella körül forgott. Persze mindenki másképp élte meg a lány elvesztését.
Kivétel nélkül, egytől egyig aggódtak Edwardért, már ismerték a természetét, így tudták, képes lenne akár a halált is választani. Ám ilyenkor jól jön egy jövőbe látó hugica – Alice minden egyes alkalommal, mikor Edward eltervezte, hogy elmegy Olaszországba, rögtön előtte termett, és beszélt a fejével.
Ilyenkor persze az egész Cullen família próbálta meggyőzni őt, főként szavakkal, de néha akár erőszakkal is, mikor Edward már tényleg nem látta értelmét az életének, és futva próbált menekülni a házból. Ilyenkor igyekezték lefogni őt, ebben főleg Emmett és Jasper jeleskedtek, míg verbálisan fogadott szülei és Alice hatottak rá leginkább.
Rose csak távolról figyelte az eseményeket – néha ejtett ugyan egy-egy szót Edwardért, ám ő most végképp gyűlöletet érzett Bella iránt, amiért testvére ilyen állapotban van.
Némi „én megmondtam” érzés is vegyült vele, hiszen a lány kezdetektől fogva ellenezte a kapcsolatot. Amikor ilyesfajta önbecsülő érzések fogták el, Jasper mindig szigorúan nézett Rosalie-ra, a lány pedig elszégyellve palástolta érzéseit.
Edward igyekezte elhessegetni az emlékeket, és kizárni a külvilágot. Ám a fejében folyamatosan dörömböltek családtagjai gondolatai.
Carlisle és Esme érzései egyöntetűek voltak. Mindkettőjüket mérhetetlen szomorúság nyomta, mikor rápillantottak fiukra. Akkora boldogság fogta el őket, mikor Edward rátalált Bellára, és végre neki is lett társa – mosolyogva szemlélték az eseményeket, és már tervezték is a jövőt. Biztosak voltak benne, hogy előbb vagy utóbb – Edward érveit ismerve inkább utóbb – a lány is családtag lesz, és boldogan, örökké egymáséi lesznek. Ám az Élet nem ismer kegyelmet, így közbeszólt az idillbe, és oda lett minden, amire vágytak.
Most is ilyesfajta gondolatok gyötörték őket. Carlisle próbált a munkájára koncentrálni – otthoni rendelőjében épp mikroszkóp alatt tanulmányozott egy új vírust. De elméjébe újra beférkőztek ezek a gondolatok. Így volt ezzel Esme is, aki kinőtt ruhákat pakolászott egy gyermekotthonba.
Jaspert vegyes érzelmek fogták el – mindig is vágyott a lány vérére, de igyekezett elfojtani e vágyát, és együtt örülni testvérével. Ez sikerült is neki, hiszen átélte kettejük érzéseit, tudta, milyen boldogok, így már annyira nem zavarta Bella csábító illata, igyekezett nem levegőt venni, és a háttérben maradni. Szégyellte magát, amiért már nem tudott segíteni a lányon – még kint, a friss levegőn is érezte valamicskét Bella vérének émelyítő illatát.
Alice is nagyon lehangolt volt, hiszen neki sokat jelentett a lány. Legjobb barátnőkként nem csoda, hogy ennyire kedvelték egymást. Az apró lány szomorúan emlékezett vissza a látomásaira, melyekből tudta, hogy Edwarddal egymásba szeretnek, jó barátnőkké válnak, és egy napon a családjukhoz fog tartozni.
Későn látta viszont azt, hogy James meg akarja ölni Bellát, így nem tudtak időben érkezni a helyszínre.
Mikor Alice odaért, Bellában már alig pislákolt az élet, vérének illata betöltötte az egész termet. Utálta magát azért, mert alig bírta elnyomni az ösztöneit, így nem sok mindent tudott tenni. Megpróbált Jamessel harcba szállni, ám az orrát betöltötte az illat. Igyekezett nem levegőt venni, mikor megérkeztek a többiek. Emmett rögtön húga segítségére sietett, bár az ő torka is erősen kapart, jelezve, hogy a lány vérére vágyik.
Bella túl sok vért vesztett ahhoz, hogy Jaspert beengedjék, így Edward próbált még tenni valamit James ellen. Tudta, hogy nem bír majd ránézni a szenvedő Bellára, így inkább apjának adta a feladatot. A bosszú fűtötte, bekapcsolódott a harcba. Mindannyian próbáltak a küzdelemre összpontosítani, és nem Bella illatára, ami szomjasan marta a torkukat.
Carlisle rögtön Bellához szaladt. Elszörnyedve figyelte a lányt. Tudta, hogy már nem lehet segíteni rajta a hatalmas vérveszteség miatt. Ájultan feküdt a földön, szíve alig dobbant egyet-egyet. Megfordult a fejében az átváltoztatás, ám már nem sok értelmét látta. Bella pár másodpercen belül halott volt.
A harcoló Cullenek egyszerre fordultak meg – mindannyian jól hallották, amint a lány szíve egy utolsót ver.
James kapva kapott a pillanaton, és feltűnés nélkül távozott a tett színhelyéről. Megszerezte, amire vágyott, Bella vére még mindig ínycsiklandóan simogatta a torkát. Tudta, hogyha a teremben marad, halál vár rá.
Lehajtott fejjel álltak egy pillanatig, majd Edwardból fájdalmas kiáltás tört ki. Zokogni kezdett, könnyek nélkül. Senki sem tudta, mit szóljon, így percekig csak némán álltak, majd jobbnak látták, ha távoznak, és megpróbálják Edwardot megnyugtatni, melynek nagy részét főként Jasper vette ki.
Emmett szomorúan üldögélt a tévé előtt. Sosem volt egy érzelmes típus, de Bella halála igencsak megrendítette. Az idők során megkedvelte a lányt, imádott vele poénkodni, ügyetlenségén nevetni. Persze örült annak is, hogy testvérét boldognak látja, és jókat szórakozott Edwardon, akinek annyira új volt ez az érzés. De Bella már nincs többé, és a tesója sem lesz már sose olyan boldog, mint volt.
Emmett nagyot sóhajtva kapcsolt át egy másik csatornára, nem akarta, hogy a nagy, erős férfiból egy gyenge érzelmes fiú legyen, de érzéseit nem tudta szabályozni, és kedvtelenül bámulta a képernyőt.
Egyedül Rosalie volt az, akit nem érintett meg különösebben Bella halála. Sosem kedvelte a lányt, és ezt a gondolatát mindenkinek a tudtára is adta. Persze, mikor megtudta, hogy a lány halott, ő is döbbenten állt néhány másodpercig, de szomorúságot nem érzett. Edwardot sajnálta csupán, bár sosem álltak annyira közel egymáshoz, mint például ahogyan Alice állt a fiúhoz.
Rose úgy tűnt, mintha egy Jégkirálynő lenne, érzelmek nélkül, de azért benne is lejátszódtak fájdalmas gondolatok. Tudta, hogy ez fog történni, hogy Bella csak rosszat hoz, és miatta fog szenvedni Edward. És tessék, most megtörtént, amit mindig is mondott, ám senki sem hitt neki. Érzett valamiféle elégedettséget, de ezt igyekezte elnyomni, hiszen körülötte mindenkit gyötört a szomorúság.
Edward idegesen mordult fel. Mire mindenkiben lejátszódtak ezek a gondolatok, úgy érezte, nem bírja tovább. Hirtelen érzékelt egy megnyugtató hullámot, amitől máris jobban érezte magát. Jasper által keletkezett ez az érzés. Csodálta, hogyan képes ő is úgy szenvedni, átélni azt, amit érez. Voltak pillanatok, mikor Edward erős érzelmeit – főként az első napokban – már Jasper is alig bírta, de ilyenkor a fiú csillapította fájdalmas érzéseit, Alice pedig nyugtatgatta párját, ezáltal Jazz is megnyugodott.
Edward elszántan állt fel a kanapéról. Tudta, mit fog tenni, hogy kiadja magából a fájdalmát. Néha vadászattal vagy futással, többször inkább azzal adta ki magából feszültséget, hogy kedvére törött-zúzott az erdőben.
Ám ezekben az időkben a zongora vált a legjobb barátjává. Szerettet játszani a hangszeren, élvezte, ahogy az ujjai végigfutnak a billentyűkön, fájdalmas hangokat kiadva. A hangulatát tükrözték az új dalok, melyeket írt.
Most is a nappali felé vette az irányt, ahol a gyönyörű, fekete zongora állt.
Időközben Jasper és Alice is Emmett mellé társult, próbáltak valami vidám filmet keresni. Rögtön Edward felé fordították a tekintetüket, amint meghallották, hogy elindult lefelé a lépcsőn. A fiú szándékosan nem nézett a szemükbe, leült a zongora elé, és játszani kezdett. Alice lehalkította a tévét, és szomorúan figyelték testvérük játékát.
(A történet majd Stella szemszögéből fog játszódni, de mivel itt még nincs jelen, nem tudtam úgy írni)
1. Fájdalmas zongoraszó
Edward elmerengve ült fekete bőrkanapéján. Gondolatai nem voltak túl vidámak – hogyan is lehettek volna azok?! Már többször próbált gyáván elmenekülni az emlékek elől, de képtelen volt rá. Először is, vámpír volt – márpedig az ő fajtájának a memóriája igen jónak mondható. Minden egyes másodperc bele volt vésve az agyába, amit a lánnyal töltött, hogy fájdalmasan előbukkanjak, újra meg újra szenvedést okozva neki.
Aztán ott voltak a családtagjai – mindannyiuk gondolata akarva, akaratlan Bella körül forgott. Persze mindenki másképp élte meg a lány elvesztését.
Kivétel nélkül, egytől egyig aggódtak Edwardért, már ismerték a természetét, így tudták, képes lenne akár a halált is választani. Ám ilyenkor jól jön egy jövőbe látó hugica – Alice minden egyes alkalommal, mikor Edward eltervezte, hogy elmegy Olaszországba, rögtön előtte termett, és beszélt a fejével.
Ilyenkor persze az egész Cullen família próbálta meggyőzni őt, főként szavakkal, de néha akár erőszakkal is, mikor Edward már tényleg nem látta értelmét az életének, és futva próbált menekülni a házból. Ilyenkor igyekezték lefogni őt, ebben főleg Emmett és Jasper jeleskedtek, míg verbálisan fogadott szülei és Alice hatottak rá leginkább.
Rose csak távolról figyelte az eseményeket – néha ejtett ugyan egy-egy szót Edwardért, ám ő most végképp gyűlöletet érzett Bella iránt, amiért testvére ilyen állapotban van.
Némi „én megmondtam” érzés is vegyült vele, hiszen a lány kezdetektől fogva ellenezte a kapcsolatot. Amikor ilyesfajta önbecsülő érzések fogták el, Jasper mindig szigorúan nézett Rosalie-ra, a lány pedig elszégyellve palástolta érzéseit.
Edward igyekezte elhessegetni az emlékeket, és kizárni a külvilágot. Ám a fejében folyamatosan dörömböltek családtagjai gondolatai.
Carlisle és Esme érzései egyöntetűek voltak. Mindkettőjüket mérhetetlen szomorúság nyomta, mikor rápillantottak fiukra. Akkora boldogság fogta el őket, mikor Edward rátalált Bellára, és végre neki is lett társa – mosolyogva szemlélték az eseményeket, és már tervezték is a jövőt. Biztosak voltak benne, hogy előbb vagy utóbb – Edward érveit ismerve inkább utóbb – a lány is családtag lesz, és boldogan, örökké egymáséi lesznek. Ám az Élet nem ismer kegyelmet, így közbeszólt az idillbe, és oda lett minden, amire vágytak.
Most is ilyesfajta gondolatok gyötörték őket. Carlisle próbált a munkájára koncentrálni – otthoni rendelőjében épp mikroszkóp alatt tanulmányozott egy új vírust. De elméjébe újra beférkőztek ezek a gondolatok. Így volt ezzel Esme is, aki kinőtt ruhákat pakolászott egy gyermekotthonba.
Jaspert vegyes érzelmek fogták el – mindig is vágyott a lány vérére, de igyekezett elfojtani e vágyát, és együtt örülni testvérével. Ez sikerült is neki, hiszen átélte kettejük érzéseit, tudta, milyen boldogok, így már annyira nem zavarta Bella csábító illata, igyekezett nem levegőt venni, és a háttérben maradni. Szégyellte magát, amiért már nem tudott segíteni a lányon – még kint, a friss levegőn is érezte valamicskét Bella vérének émelyítő illatát.
Alice is nagyon lehangolt volt, hiszen neki sokat jelentett a lány. Legjobb barátnőkként nem csoda, hogy ennyire kedvelték egymást. Az apró lány szomorúan emlékezett vissza a látomásaira, melyekből tudta, hogy Edwarddal egymásba szeretnek, jó barátnőkké válnak, és egy napon a családjukhoz fog tartozni.
Későn látta viszont azt, hogy James meg akarja ölni Bellát, így nem tudtak időben érkezni a helyszínre.
Mikor Alice odaért, Bellában már alig pislákolt az élet, vérének illata betöltötte az egész termet. Utálta magát azért, mert alig bírta elnyomni az ösztöneit, így nem sok mindent tudott tenni. Megpróbált Jamessel harcba szállni, ám az orrát betöltötte az illat. Igyekezett nem levegőt venni, mikor megérkeztek a többiek. Emmett rögtön húga segítségére sietett, bár az ő torka is erősen kapart, jelezve, hogy a lány vérére vágyik.
Bella túl sok vért vesztett ahhoz, hogy Jaspert beengedjék, így Edward próbált még tenni valamit James ellen. Tudta, hogy nem bír majd ránézni a szenvedő Bellára, így inkább apjának adta a feladatot. A bosszú fűtötte, bekapcsolódott a harcba. Mindannyian próbáltak a küzdelemre összpontosítani, és nem Bella illatára, ami szomjasan marta a torkukat.
Carlisle rögtön Bellához szaladt. Elszörnyedve figyelte a lányt. Tudta, hogy már nem lehet segíteni rajta a hatalmas vérveszteség miatt. Ájultan feküdt a földön, szíve alig dobbant egyet-egyet. Megfordult a fejében az átváltoztatás, ám már nem sok értelmét látta. Bella pár másodpercen belül halott volt.
A harcoló Cullenek egyszerre fordultak meg – mindannyian jól hallották, amint a lány szíve egy utolsót ver.
James kapva kapott a pillanaton, és feltűnés nélkül távozott a tett színhelyéről. Megszerezte, amire vágyott, Bella vére még mindig ínycsiklandóan simogatta a torkát. Tudta, hogyha a teremben marad, halál vár rá.
Lehajtott fejjel álltak egy pillanatig, majd Edwardból fájdalmas kiáltás tört ki. Zokogni kezdett, könnyek nélkül. Senki sem tudta, mit szóljon, így percekig csak némán álltak, majd jobbnak látták, ha távoznak, és megpróbálják Edwardot megnyugtatni, melynek nagy részét főként Jasper vette ki.
Emmett szomorúan üldögélt a tévé előtt. Sosem volt egy érzelmes típus, de Bella halála igencsak megrendítette. Az idők során megkedvelte a lányt, imádott vele poénkodni, ügyetlenségén nevetni. Persze örült annak is, hogy testvérét boldognak látja, és jókat szórakozott Edwardon, akinek annyira új volt ez az érzés. De Bella már nincs többé, és a tesója sem lesz már sose olyan boldog, mint volt.
Emmett nagyot sóhajtva kapcsolt át egy másik csatornára, nem akarta, hogy a nagy, erős férfiból egy gyenge érzelmes fiú legyen, de érzéseit nem tudta szabályozni, és kedvtelenül bámulta a képernyőt.
Egyedül Rosalie volt az, akit nem érintett meg különösebben Bella halála. Sosem kedvelte a lányt, és ezt a gondolatát mindenkinek a tudtára is adta. Persze, mikor megtudta, hogy a lány halott, ő is döbbenten állt néhány másodpercig, de szomorúságot nem érzett. Edwardot sajnálta csupán, bár sosem álltak annyira közel egymáshoz, mint például ahogyan Alice állt a fiúhoz.
Rose úgy tűnt, mintha egy Jégkirálynő lenne, érzelmek nélkül, de azért benne is lejátszódtak fájdalmas gondolatok. Tudta, hogy ez fog történni, hogy Bella csak rosszat hoz, és miatta fog szenvedni Edward. És tessék, most megtörtént, amit mindig is mondott, ám senki sem hitt neki. Érzett valamiféle elégedettséget, de ezt igyekezte elnyomni, hiszen körülötte mindenkit gyötört a szomorúság.
Edward idegesen mordult fel. Mire mindenkiben lejátszódtak ezek a gondolatok, úgy érezte, nem bírja tovább. Hirtelen érzékelt egy megnyugtató hullámot, amitől máris jobban érezte magát. Jasper által keletkezett ez az érzés. Csodálta, hogyan képes ő is úgy szenvedni, átélni azt, amit érez. Voltak pillanatok, mikor Edward erős érzelmeit – főként az első napokban – már Jasper is alig bírta, de ilyenkor a fiú csillapította fájdalmas érzéseit, Alice pedig nyugtatgatta párját, ezáltal Jazz is megnyugodott.
Edward elszántan állt fel a kanapéról. Tudta, mit fog tenni, hogy kiadja magából a fájdalmát. Néha vadászattal vagy futással, többször inkább azzal adta ki magából feszültséget, hogy kedvére törött-zúzott az erdőben.
Ám ezekben az időkben a zongora vált a legjobb barátjává. Szerettet játszani a hangszeren, élvezte, ahogy az ujjai végigfutnak a billentyűkön, fájdalmas hangokat kiadva. A hangulatát tükrözték az új dalok, melyeket írt.
Most is a nappali felé vette az irányt, ahol a gyönyörű, fekete zongora állt.
Időközben Jasper és Alice is Emmett mellé társult, próbáltak valami vidám filmet keresni. Rögtön Edward felé fordították a tekintetüket, amint meghallották, hogy elindult lefelé a lépcsőn. A fiú szándékosan nem nézett a szemükbe, leült a zongora elé, és játszani kezdett. Alice lehalkította a tévét, és szomorúan figyelték testvérük játékát.
Visszatérek! :)
Sziasztok! :)
Újra elkezdem a blogot, ám most egy új történettel, mert rájöttem, hogy a régit (Élet a vég után...) nem tudtam volna normálisan foltytatni, és nincs hozzá sok ihletem, plusz a kedvem is elment. :/
Az új történetről hamarosan rakok bővebb infókat, és az első fejit. :)
Remélem, visszajönnek a régi olvasóim, és mellettük újak is lesznek. :)
U.I.: Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem adtam életjelet magamról, ti meg vártatok a folytatásra. :(
Újra elkezdem a blogot, ám most egy új történettel, mert rájöttem, hogy a régit (Élet a vég után...) nem tudtam volna normálisan foltytatni, és nincs hozzá sok ihletem, plusz a kedvem is elment. :/
Az új történetről hamarosan rakok bővebb infókat, és az első fejit. :)
Remélem, visszajönnek a régi olvasóim, és mellettük újak is lesznek. :)
U.I.: Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem adtam életjelet magamról, ti meg vártatok a folytatásra. :(
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
